Normálisnak épp nem mondható élethelyzetben voltam. Több, mint három és fél hónapja nem láttam a szerelmem, aki valahol a világ másik végén, egy luxus óceánjárón vágta már a centiket. Emlékeztek, pontosan öt éve micsoda hóvihar lepett meg bennünket március idusán? Hát az én kalandom pontosan akkor kezdődött. Indultam Székesfehérvárról, uticélom pedig nem más volt, mint Ázsia…

2013-at írunk, elméletben tavaszodik. De csak elméletben. A gyakorlat vízszintesen szakadó hófüggönyt és orkán erejű szelet mutat. Délelőtt volt, épp befejeztük az eredetileg kinti helyszínre tervezett március 15-i ünnepséget, mikor egyre szívszorítóbbnak éreztem az idő szélsebes múlását. Sietnem kellett.

Az út, amire nem számítottam

Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az időjárásnak. Gondoltam havazik. Na és akkor mi van?! Esett a hó máskor is, ültem buszra, akkor is. Rohantam, hogy elkapjak egy járatot és hazaugorjak Tapolcára (100km) elintézni pár dolgot az indulás előtt. Egészen addig, míg fel nem szálltam a buszra, minden a terv szerint alakult. Aztán Várpalota után már nem annyira tűnt rozsásnak a helyzet. Este tízkor még mindig buszon ültem. És vartam…. A csodát, vagy mit?! Már nem is tudom. Egy dolog vigasztalt csak: még másfél nap és elrepülhetek a szerelmemhez. Távkapcsolat volt a miénk. Immáron harmadik éve. Mindig nagyon vártuk, hogy újra lássuk egymást.    Órák óta álltunk a süvítő szélben. Az éjszaka leple alatt megbúvó kétségbeesés egyre jobban kikezdett. Aki tudott, hívott segítséget. Az utasok fogytak, az aggodalmam nőtt. Szerelmem a világ végén, én meg itt, valahol Veszprém határában. Egyedül, az éjszaka közepén, egy autóbuszon várakozva. Ráadásul megettem az utolsó müzlimet, a telefonom lemerült. Nem volt powerbank, nyomkövetés meg hasonlók. Na, nem mintha bárki tudott volna segíteni rajtam. De, azért mégis nagyobb biztonságban érzi magát az ember lánya, ha tudja tartani a kapcsolatot a világgal….    Mást nem tehettem: reménykedtem. És bíztam. Mivel meseországban nőttem fel -az Édesanyámnak hála-, ezért legmélyebb meggyőződésem is azt sugallta, hogy itt valami csodának történnie kell. S ekkor hirtelen felvillant a sötét éjszakában egy lámpának a reményteli fénye. Felpattant buszunkra a katasztrófavédelem embere. Körbevilágította a buszt, megszámolta hányan vagyunk. (Akkor már csak páran voltunk.) Szakszerűen terelt bennünket a mentő alakulat platós autójára. Szürreális helyzet volt. Csontomig hatolt a hideg. Az érzés pedig ami bennem volt, hasonlított a hajdani koncentrációs táborba szállításhoz. Nesze Neked Ázsia, gondoltam. Itt vagyok a való világban, Veszprém határában. A hófüggönytől az orromig sem láttam. Egyetlen emlékképem, hogy a teherautó ponyvája alól adok hálát a Jó Istennek és Árpádnak -tudtam meg, hogy így hívták ezt a földre szállt angyalt-, aki kimenekített minket a buszból.

Kilátástalan éjszaka volt

A következő állomás Veszprém volt, ahol helyet kaptunk a sofőrök pihenőjében, az autóbusz pályaudvaron. Meleg volt. És ami a legfontosabb: 220 is volt. Gyorsan életet lehelltem a telefonomba és értesítettem a párom, aki valahol Ausztrália partjainal hajózott. Amíg én az éhséggel és a fáradtsággal küzdöttem, Ő akcióba lendült. Az egyik barátja segítségével kinyomozta, hogy egyetlen esélyem kijutni Veszprémből, ha reggel vonatra szállok és vissza indulok Fehérvárra. Ugyanis eltelt egy egész éjszaka és másnap még mindig se ki, se be nem engedtek autóbuszt Veszprémbe. Úgyhogy helyi segítséget kérve, lejutottunk a vasútállomásra és fogtunk egy vonatot, vissza Székesfehérvárra. Egészen Várpalotáig zakatoltunk, s reménykedtünk, hogy újra sinen vagyunk. Várpalotán azonban a villamos vezetékek megvadultak és újra kilátástalanná vállt a helyzet…    Tapolca, mint célállomás kezdett az elérhetetlen messzeségbe kerülni. Hiába kellett volna eljutnom fodrászhoz, pénzt váltani és bepakolni a bőröndöt, ezek csak tervek maradtak. A telefonom folyamatosan csörgött. Az egész család pánikolt, hogy hazajutok-e…  Én azonban nyugodt voltam. Volt a dolognak egyfajta pikantériája. A palotaiak kitelepültek a vasútállomásra és teát osztogattak az itt ragadt utasoknak. Azt gondolom nem kell részleteznem, hogy a menekült tábor fíling abszolút adta magát. Olyan szívmelengető gesztus volt tőlük egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Majd több, mint öt órányi várakozást követően újra útnak indultunk.

A hóhelyzetben a vonatközlekedés sem volt tökéletes…

Zakatoltunk Fehérvár felé, és én csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy ennyi nehézség ellenére is, de biztos el tudok utazni a szerelmemhez. Mire észbe kaptam, már Fehérváron is voltunk. Viszont kevesebb, mint 24 órám maradt a repülőgép indulásáig. Anyukám könyörgött, hogy menjek haza és engedjem el ezt az egész Ázsia projektet. De mint mindig, most is makacsul ragaszkodtam az elképzelésemhez. A vonat, ami elindult Székesfehérvárról Tapolcára, már nélkülem pöfékelt hazafelé. Értem pedig jöttek a megmentőim. A legdrágább kolléganőim, akik a mi kis lakásunkban ragadtak a hóhelyzet miatt.   Szóval, több, mint 1,5 nap múlva újra Fehérváron voltam. Éhesen, álmosan, bőrönd, útlevél, deviza és fodrászkodás nélkül, de teljes elhatározással a szívemben. Közben az én Drágám már Új-Zélandnál járt és készítette a terepet a fogadtatásomra. Akkor még nem tudtuk, hogy fogjuk kiküszöbölni ezt a rengeteg akadályt, de abban biztosak voltunk, hogy megoldjuk valahogy. És ahogy mi hittünk a szerelem erejében, úgy az univerzum is mellénk állt. Egészen véletlenül az egyik barátnőm Pesten ragadt a hó miatt. A párja Zoli, pedig fel akart menni érte. Így megvolt a megoldás. Mivel pont útba estem, elhozza nekem az induláshoz szükséges kellékeket és azzal a lendülettel fel is visz a reptérre… Cserébe az én Drágám az óceán kellős közepéről navigálta Őt -a megyei közlekedésbiztonsággal történt egyeztetések után-, hogy merre menjen, hol járhatóak az utak. Így történt, hogy megérkezett értem Zoli a nagy hóhelyzetben. Hozta a bőröndöt, telis-teli nyári ruhákkal, útlevéllel és devizával. Én pedig nagy boldogsággal a szívemben pattantam be mellé az autóba és cseréltem le a csizmám vászoncipőre, a télikabátot pedig farmer dzsekire. 

A fellegekben

Budapestre érve már nyoma sem volt hóakadálynak. Nagy örömömre, gyorsan becsekkoltam és már repültem is Qatar felé. Dohán kellett átszállnom és várnom vagy nyolc és fél órát. Éjszaka. Egyedül. Kicsit déjá vűm volt, hogy megint úton vagyok és megint várok… De javamra legyen mondva, ennek a várakozásnak megvolt a varázsa. A reptéren meleg. Kedves arab emberek. Semmi félelem érzet. Hamar elrepült az éjszaka. Hajnalban újra indult az élet. A kezemben tartottam a büfében beújított forró teát s közben csodáltam az egymás után felszálló gépeket. Fantasztikus látvány volt. Igazi ütőere ez a világ légi közlekedésének. Mire észbe kaptam, már újra gépen ültem. Egy francia hölgy csacsogását  kellett hallgatnom egészen Bangkok-ig. Már sötét volt mikor megérkeztünk. A hatalmas reptéren, mint a birkákat, terelgettek bennünket. Végül sikerrel találtam meg a kaput, ahol várakoznom kellett a transzferre. Jött értem egy lakkfehér kisbusz. Szuper, gondoltam. Amolyan igazi emberrablós. Egyedül utaztam az izzadt fejű kis ázsiai mögött. Teljes frusztráció. Azt hiszem sok NCIS-t néztem 🙂

A paradicsomban

Sikeresen megérkeztem a szállodába. Becsekkoltam, szobát elfoglaltam. Egy frissítő zuhany után kitártam az erkélyajtó spalettáit és élveztem, ahogy a meleg nyári szellő simogatja bőrömet. A bangkok-i éjszaka lüktetése, a forróság, a páratartalom… abszurd helyzet a másfél nappal ezelőtti hóhelyzet után. De egyenesen a mennyországban éreztem magam. A forró nyári éjszaka és a másnapi viszont látás öröme hamar elandalított és tudtam végre aludni. Másnap reggel magamra öltöttem legszebb ruhám és siettem reggelizni. A szálloda kertjébe invitáltak. Imádtam. Sütött a nap, lengedeztek a pálmafák levelei, a thai emberek pedig mosolyogva üdvözöltek. Császári lakoma volt, igazi megismételhetetlen pillanat.   

Reggeli után kicsekkoltam és vártam a taxit, hogy elvigyen a Leam Chabang kikötőbe. Ugyanis az én Drága szerelmem hajója csak aznap reggel kötött ki Thaiföldön. A rendelt taxi nem más volt, mint a szálloda egyik autója. A sofőröm egy thai fiúcska. Mivel a kikötő Pattaya mellett volt, elég sokat utaztunk. Alig vártam, hogy végre feltűnjön a távolban a Royal Caribbean. Hurrá!!! Hamarosan megérkezem. 

Megérkeztem 🙂

Behúztam a bőröndöm a terminálba, letelepedtem a bejárattal szemben egy oszlop mellé. És vártam. Mennyi mindenen kellett keresztül mennem. De csak vártam. Pontosan ezt a szent pillanatot vártam. És legmélyebb meggyőződésemmel tudtam, hogy eljön ez a nap. És minden nehézség ellenére, itt állhatok majd. És várhatom az én egyetlen Drágámat.  

Fülig ért a szám, a szívem a torkomban dobogott, gyomromban cikáztak azok a bizonyos pillangók. Kíváncsian kémleltem a fotocellás ajtót, hogy vajon mikor fog megjelenni Ő?! S egyszer csak valaki hátulról belecsípett a fenekembe. Már vissza kézből indítottam a tenyerem, mikor a hirtelen fordulásból felragyogott az én Drágám utánozhatatlan mosolya. Ugrottam egyből a nyakába. Öleltük, csókoltunk egymást. Sokáig ugyan nem tartott a jelenet. Menedzserektől nem dívi az effajta örömködés…  

De, hogy mi is történt velünk ezután?! Annyit elárulhatok, hogy szerelmünk sarja ma már óvodás nagyfiú… és a világ egyik legnagyobb kópéja 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fill out this field
Fill out this field
Adjunk meg egy valós email címet.
You need to agree with the terms to proceed

Menü